Végre egy film a hazai mozikban, ami a könnyed szórakoztatás és a dráma határát súrolja, finoman egyensúlyoz a két műfaj között. S akik nem ülnének be egy nagyon komoly művész filmre, azok nem is sejtik, hogy ezúttal nem ússzák meg és gondolatokkal, érzelmekkel távoznak a film végén. Elsősorban ki kell emelnem, hogy rendkívül érzékeny színészi alakításokat láthatunk. Szerencsére ebben a filmben Shirley MacLaine visszatornázza magát a remek színészek sorába, hiszen legutóbbi mozijában a "Földre szállt boszorkányban" siralmas volt. Kellett neki ez a szerep, hogy, ha nem is készít újabb hollywoodi álomfilmet, legalább a közönség úgy emlékezzen rá, azért letett valamit az asztalra idősebb korában is. Cameron Diaz is komolyabb vizekre evezett, s bizonyított, hogy nem csak bugyuta vígjátékokban, s Charlie egyik angyalaként, és más akciónőként látható a vásznon.

Szeretem az elszállt agyú szerzőket. Némely elképzelt történet égbekiáltó őrültsége vonzó lehet magával ragadó kiszámíthatatlanságával és eredetiségével, még akkor is, ha látjuk a kusza történetvezetés monumentális hibalehetőségeit. A Next nem más, mint Philip K. Dick limuzinjának csomagtartójából kirángatott, alaposan átdolgozott fantazmagória. A film utáni konzekvencia: előre látni az időben nem is olyan jó buli.

A történet Dick: Az aranyember című novelláján alapul, melyben egy mutánsoktól hemzsegő világról olvashatunk, ahol a kormány (a civilek nagy egyetértésével) írtja a különös képességű alakokat. Az ötvenes években nagy divatja volt a mutánsokról szóló történeteknek, s már akkor is megfigyelhető volt az a tendencia, hogy pozitív hősként ábrázolták a tűzdobáló, átlátszó vagy akár jéggé váló embereket.

Az orkesztika művelőjének szépséget, egészséget és jó közérzetet biztosít. Több mint tánc, több mint testmozgás, több mint divat.

Az orkesztika az emberi test természetes felépítésén és mozgásán alapuló, a szellem szabad működése által vezérelt mozdulat- és viselkedésrendszer, amelyet - Isadora Duncan modern táncirányzatának és Raymond Duncan természetes felfogású életvitelének szellemében - Dr. Dienes Valéria fejlesztett tovább és foglalt össze. Életművének három fő célja - mint a kiegyensúlyozott élet előfeltételei - a test harmóniája, a szellem szabadsága és a lélek békéje volt.

A 20. századtól kezdődően a művészeti területek mindegyikén két irányzat volt kialakulóban: a klasszikus és a modern. Mindez a táncművészetek terén is így történt, s a mozdulatművészet elnevezés is ekkoriban kezdett elterjedni. Az orkesztika-mozgalom elindítójának az amerikai származású, de Párizsban élő világhírű táncművész, Isadora Duncan munkássága tekinthető tulajdonképpen

"És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap." (Mózes első könyve a teremtésről; ford.: Károli Gáspár)

Mit tennél, ha hazaérkezve a napi munkából azt látnád, hogy már hazaérkeztél és éppen jóízűen vacsorázol? Ha a saját feleséged nem hinné el, hogy Te valóban Te vagy? Ha nem lehetnél biztos önmagad azonosságában, ha klónoztak volna és az a "másik" ki akarná sajátítani az énedet és az életedet? Kárhoztatnád a Teremtőt? Menekülnél magadtól?

A probléma nem új, csak a technológia. A klónozás ma divattéma a bulvársajtóban, égető kérdés a tudományban és már-már megoldhatatlan probláma az etika számára. De már az Amphytrion című dráma különböző korokban készült változataiban (Plautus, Moliére, Kleist) előkerül a helyzet. Az istenek a földre szállnak és felveszik Amphytrion és szolgálója alakját. A szolgáló megfutamodna, Amphytrion azonban felveszi velük a küzdelmet. Ezt teszi Adam Gibson is (Arnold Schwartzenegger), aki ebben a filmben most a modern Amphytrion. Keresni kezdi az okokat: miért éppen ő? És a tetteseket.